Miután az előző éjjel folyamán megérkeztünk Barcelónából, volt néhány óránk hogy aludjunk a londoni utazás előtt. Hajnalban indulás, mindenki kómásan és félálomban. A Csalagútban utazni nagyon vicces volt, de cseppet sem látványos. Nagy vagonokba bújt be a buszunk, és ez a vonat vitt át minket Franciaországból Angliába. Az út során nem láttunk semmit, mert végeredményben egy belül kivilágított hatalmas konténerben álltunk a busszal, csak azt a furcsa ringatózást lehetett érezni a buszban, amit a mozgás keltett. Szinte hangtalan volt a haladás, így a körülmények tökéletesek lettek volna az alvásra, ha nem dugult volna be a fülem (ami már előző nap is megviselődött a repülőn), és ha nem lettek volna a hiperaktív belga diáktársaink a buszon, na de ez utóbbiról még mesélek bővebben.
Megérkezve Angliába, szerintem szinte mindenki megütközik a forgalom változásán. Már az autópályán is furcsa volt baloldalt haladni, de a városban ez az érzés méginkább erősödött. A legviccesebb az volt, mikor lenéztem az egyik kocsira, és megrökönyödve dörzsöltem a szemem, hogy jól látok-e: egy kiskölök (kábé 2-3 éves) ül a volánnál a mozgó kocsiban. Ezt persze azonnal meg lehet magyarázni a kormány megszokottól eltérő helyével, de a trauma az első néhány pillanatban felejthetetlen volt. Aztán ott vannak a zebrák, és a "LOOK LEFT", "LOOK RIGHT" feliratok a zebra kezdeténél. Nekem speciel egy kicsit ostoba gondolatnak tűnt ez a megoldás. Értelme viszont nagyon is van. Ezalatt a nap alatt ugyanis kivétel nélkül másik irányba néztem. Hiába készítettem fel magam, hogy legközelebb nem rontom el, hiszen egyszerű lehet megjegyezni. Aztán az ember egész életében alkalmazott megszokások minden esetben győztek, és sohasom néztem a lábam elé a nagy fehér betűs feliratra, ami segítségemül lehetett volna. Megnyugtatott viszont a tény, hogy ezzel a hülyeséggel nem voltam egyedül. Ha nem csapatostul mentünk volna ide-oda, valószínűleg hamarosan elütnek az autósok.
Megérkezve az első utunk egy tanárunk vezetésével a Modern Tate Múzeum volt. Mivel késtünk elég sokat, így az idegenvezetés elég rövid volt. Egy nagyon jó fej kis nőt kaptunk idegenvezetőül, beszélt néhány stílusról és néhány képviselőjéről. Kezdte a kubizmussal, aztán jött a pop-art és a szürrealizmus. Még Klimt-et is láttam (mármint a művét). Azon gondolkoztam, hogy ez a nő, olyan átéléssel beszélt a kubizmusról például, mintha a kedvenc stílusa lenne. Ezen viszont csodálkoznék. Azt meg kell hagyni, hogy aki eddig nem tudott volna a kubizmusról egy szót sem, most biztosan megismerhette. A helyzet az, hogy nekem se kedvencem, inkább gondolom filozófiának, mint képzőművészetnek, de ez csak az én véleményem. Hasonló a véleményem a pop-art-ról is. De ebbe most nem megyek bele, láttam néhány nagyon-nagyon elgondolkodtató képet, és sajnos az idegenvezetés után a többieknek már mehetnékük volt, így kénytelen voltam otthagyni a kiállítást, bár fájó szívvel tettem. Nyakunkba vettük a várost néhányan magyarok.
Nagyon sok magyar van a városban. Néha felkaptam a fejem néhány magyar mondaton az utcán. Londonban nem tanácsos hangosan kibeszélni a többi embert, mert ki tudja milyen anyanyelvű. Ahogy hallgattam az angolokat, nagyon tetszett a brit akcentusuk. Persze vannak olyan emberek, akik nem túl szépen beszélik a nyelvet, néhány idősebb ember nehezen érthető, de elvarázsolt, hogy szinte mindeki angolul beszél. Aztán ott vannak a feliratok az utcán, a boltokon, az újságok, a megállók, meg miegymás. Jó érzés olyan helyen lenni, ahol értem a környezetemet. Az a hülye gondolat, hogy a túristák miatt írják ki angolul a dolgokat, néha előjött a fejemben. Nem tudom miért, talán mert az eddigi országokban már megszoktam, hogy ha angol szöveget látok, az csak a túristák miatt van ott, és hogy örülni kell neki.
Az egyik magyar lánynak, Erikának, egy ismerőse 3 éve Londonban él, és összefutottunk vele. Ő volt az idegenvezetőnk a városban. Hogy miket láttunk? A London Eye-t, a London Bridge-t, a Buckingham Palotát, a Big Ben-t a Westminster-palotával, a Trafalgar teret, meg még néhány templomot, követséget, híresebb épületet, felsorolni is nehéz lenne. Gyönyörű volt mindegyik, akárcsak a képeslapokon. Ha az ember látja filmekben, na ez élőben pont olyan. Monumentális, tiszteletreméltó, gyönyörű.
Aki ismer, az viszont tudja, mennyire nem ezek a dolgok érintenek meg igazán. Szomorú-e vagy nem, de így van. Nekem sokkal nagyobb élményt jelent az, ha elbóklászhatok néhány belvárosi kis utcában, nézhetem az ottani embereket, a pub-okat, az autókat, az épületeket, az ablakokon néha látszik egy-egy tipikus angol lakás, vagy egy iroda. Nekem ezek azok a dolgok, amikre szívesen emlékszem majd, mert igazán megérintenek. Nagyon tetszettek a taxik, az a régi, hagyományörző alakú, kissé robosztus autó, lekerekített formákkal. A Double Decker buszok, a buszok utasai, a sokszínűség a túristák miatt, a brit akcentus és a különbözőségük a helybélieknek. Azok a kis piros telefonfülkék meg olyanok, mintha régi időkből maradtak volna ott, és elfelejtették volna múzeumba vinni őket. Inkább tökéletesen karbantartják, ezzel is mutatva mennyire őrzik a régi idők emlékeit. Na többek között ezeket hoztam magammal gondolatban Londonból.
Sajnos az a néhány óra nagyon kevéske volt ahhoz, hogy végigjárjuk a várost, azt hiszem most csak egy kerületet sikerült érintőlegesen, gyalogszerrel megtekinteni. Talán legközelebb, valamiért érzem hogy lesz még alkalmam Londont látni. :)
Késő éjszaka indult a buszunk, ekkor mi Barcelónát is nemrég látott magyarok, égető szükségét éreztük egy kis szundinak. Ezt viszont 20-30 flamand diák hiúsította meg. A bajok már ott elkezdődtek, mikor helyet akartak cserélni velünk, mert akkor közelebb lesznek a többiekhez. Fájó szívvel hagytam ott a lehajtott háttámlás ülésemet, és pont a flamand banda magja mellé kerültünk. Ezek a diákok úgy viselkednek egy-egy ilyen iskolai kiruccanáskor, mint egy átlagos 12-16 éves magyar kisdiák egy osztálykirándulás alkalmával. Sikongatnak, üvöltöznek, röhögcsélnek, ugrálnak, rángatják a széktámlát és tele vannak energiával. Nem tudom honnan vették ezt a hiperaktivitást, hozzájuk képest idős nénikének éreztem magam, aki annak örül, hogy végre letehette a fáradt, fájós csontjait, és csak egy kis pihenésre vágyik. Hazaérve sok-sok szülő, kocsival várta kis belga csemetéjét, hogy hazavihesse őket hajnal 5-kor.
Ezek után azon gondolkozom, mi lenne a normális? Ez a gyerekkor sikerül a belgáknak túl hosszúra, vagy nekünk, közép-kelet európaiaknak kell idő előtt felnőjünk, és ezzel a "felnőtt" léttel energiát veszítünk, és talán egy kicsit fásultak is leszünk. Nem tudom. Azt se tudom, hogy helytállóak-e ezek a sztereotípiák. Meg egyébként sincs túl sok köze Londonhoz, de most jutott eszembe, illetve most került elő ez a dolog tényleg kisarkítva.
Most igyekszem minnél többet pihenni, na meg persze elővenni a kötelességeimet a suli felé, mert az bizony még a nyakamon van. Azt az ezres nagyságrendben mozgó képrengeteget meg a közeljövőben megpróbálom átnézni, mit is érdemes a blogra feltenni, hogy mutassa, merre jártam ezen a héten.
Megérkezve Angliába, szerintem szinte mindenki megütközik a forgalom változásán. Már az autópályán is furcsa volt baloldalt haladni, de a városban ez az érzés méginkább erősödött. A legviccesebb az volt, mikor lenéztem az egyik kocsira, és megrökönyödve dörzsöltem a szemem, hogy jól látok-e: egy kiskölök (kábé 2-3 éves) ül a volánnál a mozgó kocsiban. Ezt persze azonnal meg lehet magyarázni a kormány megszokottól eltérő helyével, de a trauma az első néhány pillanatban felejthetetlen volt. Aztán ott vannak a zebrák, és a "LOOK LEFT", "LOOK RIGHT" feliratok a zebra kezdeténél. Nekem speciel egy kicsit ostoba gondolatnak tűnt ez a megoldás. Értelme viszont nagyon is van. Ezalatt a nap alatt ugyanis kivétel nélkül másik irányba néztem. Hiába készítettem fel magam, hogy legközelebb nem rontom el, hiszen egyszerű lehet megjegyezni. Aztán az ember egész életében alkalmazott megszokások minden esetben győztek, és sohasom néztem a lábam elé a nagy fehér betűs feliratra, ami segítségemül lehetett volna. Megnyugtatott viszont a tény, hogy ezzel a hülyeséggel nem voltam egyedül. Ha nem csapatostul mentünk volna ide-oda, valószínűleg hamarosan elütnek az autósok.
Megérkezve az első utunk egy tanárunk vezetésével a Modern Tate Múzeum volt. Mivel késtünk elég sokat, így az idegenvezetés elég rövid volt. Egy nagyon jó fej kis nőt kaptunk idegenvezetőül, beszélt néhány stílusról és néhány képviselőjéről. Kezdte a kubizmussal, aztán jött a pop-art és a szürrealizmus. Még Klimt-et is láttam (mármint a művét). Azon gondolkoztam, hogy ez a nő, olyan átéléssel beszélt a kubizmusról például, mintha a kedvenc stílusa lenne. Ezen viszont csodálkoznék. Azt meg kell hagyni, hogy aki eddig nem tudott volna a kubizmusról egy szót sem, most biztosan megismerhette. A helyzet az, hogy nekem se kedvencem, inkább gondolom filozófiának, mint képzőművészetnek, de ez csak az én véleményem. Hasonló a véleményem a pop-art-ról is. De ebbe most nem megyek bele, láttam néhány nagyon-nagyon elgondolkodtató képet, és sajnos az idegenvezetés után a többieknek már mehetnékük volt, így kénytelen voltam otthagyni a kiállítást, bár fájó szívvel tettem. Nyakunkba vettük a várost néhányan magyarok.
Nagyon sok magyar van a városban. Néha felkaptam a fejem néhány magyar mondaton az utcán. Londonban nem tanácsos hangosan kibeszélni a többi embert, mert ki tudja milyen anyanyelvű. Ahogy hallgattam az angolokat, nagyon tetszett a brit akcentusuk. Persze vannak olyan emberek, akik nem túl szépen beszélik a nyelvet, néhány idősebb ember nehezen érthető, de elvarázsolt, hogy szinte mindeki angolul beszél. Aztán ott vannak a feliratok az utcán, a boltokon, az újságok, a megállók, meg miegymás. Jó érzés olyan helyen lenni, ahol értem a környezetemet. Az a hülye gondolat, hogy a túristák miatt írják ki angolul a dolgokat, néha előjött a fejemben. Nem tudom miért, talán mert az eddigi országokban már megszoktam, hogy ha angol szöveget látok, az csak a túristák miatt van ott, és hogy örülni kell neki.
Az egyik magyar lánynak, Erikának, egy ismerőse 3 éve Londonban él, és összefutottunk vele. Ő volt az idegenvezetőnk a városban. Hogy miket láttunk? A London Eye-t, a London Bridge-t, a Buckingham Palotát, a Big Ben-t a Westminster-palotával, a Trafalgar teret, meg még néhány templomot, követséget, híresebb épületet, felsorolni is nehéz lenne. Gyönyörű volt mindegyik, akárcsak a képeslapokon. Ha az ember látja filmekben, na ez élőben pont olyan. Monumentális, tiszteletreméltó, gyönyörű.
Aki ismer, az viszont tudja, mennyire nem ezek a dolgok érintenek meg igazán. Szomorú-e vagy nem, de így van. Nekem sokkal nagyobb élményt jelent az, ha elbóklászhatok néhány belvárosi kis utcában, nézhetem az ottani embereket, a pub-okat, az autókat, az épületeket, az ablakokon néha látszik egy-egy tipikus angol lakás, vagy egy iroda. Nekem ezek azok a dolgok, amikre szívesen emlékszem majd, mert igazán megérintenek. Nagyon tetszettek a taxik, az a régi, hagyományörző alakú, kissé robosztus autó, lekerekített formákkal. A Double Decker buszok, a buszok utasai, a sokszínűség a túristák miatt, a brit akcentus és a különbözőségük a helybélieknek. Azok a kis piros telefonfülkék meg olyanok, mintha régi időkből maradtak volna ott, és elfelejtették volna múzeumba vinni őket. Inkább tökéletesen karbantartják, ezzel is mutatva mennyire őrzik a régi idők emlékeit. Na többek között ezeket hoztam magammal gondolatban Londonból.
Sajnos az a néhány óra nagyon kevéske volt ahhoz, hogy végigjárjuk a várost, azt hiszem most csak egy kerületet sikerült érintőlegesen, gyalogszerrel megtekinteni. Talán legközelebb, valamiért érzem hogy lesz még alkalmam Londont látni. :)
Késő éjszaka indult a buszunk, ekkor mi Barcelónát is nemrég látott magyarok, égető szükségét éreztük egy kis szundinak. Ezt viszont 20-30 flamand diák hiúsította meg. A bajok már ott elkezdődtek, mikor helyet akartak cserélni velünk, mert akkor közelebb lesznek a többiekhez. Fájó szívvel hagytam ott a lehajtott háttámlás ülésemet, és pont a flamand banda magja mellé kerültünk. Ezek a diákok úgy viselkednek egy-egy ilyen iskolai kiruccanáskor, mint egy átlagos 12-16 éves magyar kisdiák egy osztálykirándulás alkalmával. Sikongatnak, üvöltöznek, röhögcsélnek, ugrálnak, rángatják a széktámlát és tele vannak energiával. Nem tudom honnan vették ezt a hiperaktivitást, hozzájuk képest idős nénikének éreztem magam, aki annak örül, hogy végre letehette a fáradt, fájós csontjait, és csak egy kis pihenésre vágyik. Hazaérve sok-sok szülő, kocsival várta kis belga csemetéjét, hogy hazavihesse őket hajnal 5-kor.
Ezek után azon gondolkozom, mi lenne a normális? Ez a gyerekkor sikerül a belgáknak túl hosszúra, vagy nekünk, közép-kelet európaiaknak kell idő előtt felnőjünk, és ezzel a "felnőtt" léttel energiát veszítünk, és talán egy kicsit fásultak is leszünk. Nem tudom. Azt se tudom, hogy helytállóak-e ezek a sztereotípiák. Meg egyébként sincs túl sok köze Londonhoz, de most jutott eszembe, illetve most került elő ez a dolog tényleg kisarkítva.
Most igyekszem minnél többet pihenni, na meg persze elővenni a kötelességeimet a suli felé, mert az bizony még a nyakamon van. Azt az ezres nagyságrendben mozgó képrengeteget meg a közeljövőben megpróbálom átnézni, mit is érdemes a blogra feltenni, hogy mutassa, merre jártam ezen a héten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése