12.25. - Karácsony

Hamar visszaszoktam Magyarországhoz. Hiányzott sokminden, elsősorban Laci és a szeretteim. Aztán a magyar nyelv. Sokszor meglepődtem az utcán mászkálva vagy a tömegközlekedésen, mikor magyar szót hallottam. Jól esett. Aztán a magyar ízek: a szalonna, a savanyúságok, tejföl és még sorolhatnám. Az mond valamit, hogy egy-egy kiló kovászos uborka és kisdinnye elfogyott az első két napon. :P Na meg azok az isteni pörköltek, amiket a belgáknál sehogyse tudtam összehozni, de párom nagyon kitett magáért. :P
Ami még nagyon jó érzés volt, számomra idegen embereknek köszönteni az ünnepek alkalmával. Ez itt Magyarországon nagyon szép szokás. Vegyünk egy túlhajszolt pénztárost, aki a munkaidejének utolsó 10 percében nyűglődve pötyögi be az árakat a gépbe. Aztán meghallja a "Boldog karácsonyt!" varázsmondatot, és egy pillanatra megáll a hétköznapok mókuskereke, és boldogan kívánja nekem viszont a jókívánságokat. Egyik nap szóbaelegyedett velem egy bolondos lány a buszon, egy patkány volt a vállán, bemutatta nekem, és mesélni kezdett. Talán kicsit bogaras volt, de nagyon tetszett ez a barátságos nyitottság. Mikor leszállt, ugyanaz a karácsonyi jókívánság hagzott el, mint számtalan helyen és szituációban karácsony előtt Magyarországon.
Aztán eljött egy pillanat alatt a Szent Este. Anya érkezése előtt kimentem Lacival sétálni a környéken, fenyőfaágat keresni. Találtunk is egyet. Aztán továbbsétáltunk, és egy hatalmas fenyőfahalmot láttunk meg a sötétben. Sehol egy ember a környéken. Ezek azok a fák, amiket nem tudtak eladni az ünnepek előtt, és a bezúzásra várnak. Az első legkisebb fenyőt felkaptuk, és hazavittük. Így lett egy gyönyörű, közel két méteres fánk. Az első közös karácsonyfánk, hiszen a szent estét először ünnepeljük itthon.
Rátekertem azonnal a karácsonyfaégőt, és díszek híjján a megmaradt csomagolópapírból kreáltam karácsonyfadíszeket. Kimondhatatlanul örültem ennek a fának. Aztán megjött anya, ettünk egy csomót, megajándékoztuk egymást és elkezdődtek a filmek a tévében. Miközben tévéztünk, megpillantottam, hogy az ablakunkon fehér réteg keletkezett. Kinéztem, és megláttam, hogy havazik. Nem is tudom hány éve nem volt fehér karácsony. Most igen. Ugráltam örömömben. Karácsony másnapján elmentünk Újpalotára sétálni egy kicsit, és letesztelni a Lacitól kapott fényképezőgépemet. Nagyon okos kis herkentyű, Nikon, és számtalan olyan funkciója van, amit még nem tudok használni, de már így is bámulatos dolgokra képes. Hazaérve forraltbort csináltam, tévéztünk még egy kicsit. Furcsa, mert csak karácsonyra üzemeltük be az Ádámtól kapott kölcsön tévét. Valahogy nem hiányzott eddig, de most nagyon jól jött. Nemrég adták az Amelie csodálatos éltét, és most mégjobban karácsonyi hangulatom van. Nagyon bájos ez a film, imádom.
Azt hiszem, ez az ünnep várakozásomon felül sikerült. Pedig nagyon rosszra számítottam. Talán azért sikerült ilyen hangulatosra, mert a szeretteim velem voltak. Ez a legfontosabb. Aki meg nem lehetett velem, lélekben itt volt.
Ezúton kívánok Neked, aki olvasol nagyon boldog és szeretetben gazdag Karácsonyt, még maradt belőle egy nap. :)

12.15. - Karácsonyi hangulat

A napokban ha tehettem, bementem a belvárosba körülnézni, vásárolgatni és csak úgy magamba szívni egy kis karácsonyi hangulatot. Kortrijk ilyenkor varázslatos. Fel van díszítve az egész város, este sötétedés után kigyúlnak a fények, és a karácsonyi izzók apró fényei bevilágítják még a legeldugottabb utcákat is. Nem találtam túl sok giccset a városban, nagyon jó ízlésre vall a városdekoráció. Semmi mikulás, hóember, színes villogó égők. Oké, ez is hozzátartozik az ünnephez, azt hiszem egy kis giccsre minden embernek szüksége van, még annak is, aki ezt nem ismeri be. És jön a karácsony, és ilyenkor megkapjuk kamatostul. Elismerem, nekem is szükségem van erre. A városban sétálva, az ismeretlen arcokat nézve, az általam ismeretlen illetve épphogy ismert és kevés emléket hordozó utcákban sétálva olyan könnyű volt a feledésbe burkolózni. Az utcán halkan, de éppen észrevehetően szólt a karácsonyi dal az utcai hangszórókból (na ez itt nagyon jól meg van oldva).

Sétáltam, és elképzeltem milyen lesz az a karácsony, ami miatt most olyan gyermeki karácsonyi várakozásom van. A fát már délelőtt felállítjuk, apa a konyhában főz, a halászlé illata már az egész lakást belepi. Én a karácsonyfa díszeket szedegetem elő, és rakosgatom a fára, anya meg takarít. Este jön a vacsi: halászlé, majonézes krumpli sülthallal és sülthusival, és aki még ezekután is éhes, jöhet a töltöttkáposzta. Ehhez finom édes muskotálybor, egy kis krémlikör, és jóízű beszélgetés, aztán jöhet a karácsonyfa megrohamozása, és az ajándékpapírok csörgése. Mindenki boldog, csillognak a szemek, és estefelé levetődünk a tévé elé, mert ilyenkor adják a legjobb filmeket. Együtt a család. :)
Kortrijk belvárosában sétálva olyan könnyű volt a feledésbe burkolózni. Boldog lettem, és nagyon hálás ezekért a gondolatokért. Nagyon jól ismerem a karácsony marketinges manipulatív oldalát, de most talán ez az, ami egy kicsit engem is manipulált, és most erre volt szükségem.

12.12. - Antwerpen

Ma reggel Antwerpenben jártunk a Guided tour tantárgy keretében. A buszról, és arról néha-néha leszállva láttunk sok-sok gyárat, füstölgő kéményt, darut, kikötőket, nagy konténereket, nagy hajókat és még sorolhatnám. Mikor a kikötőben megláttam a horgászokat, mint épp várják a jó kapást, és szemeznek a szemben lévő gyárak füstölgő kéményeivel, és miután kiderült, hogy azok vegyi üzemek, elgondolkoztam a halak fogyaszthatóságáról. Kérdeztem is a tanárt, hogy nem bajos-e az itteni horgászat? Erre azt felelte, hogy néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt itt horgászni, de mostmár rendben van. :S Hmmm... Én azért nem szívesen ennék ebből a halászléből, de lehet hogy ez csak az én paranoiám...Aztán bementünk a városba. Iparváros. Nem is tudom, hogy mit mondjak róla. Van egy nagyon szép gótikus temploma a főtéren, és egy kisebbet is találtam tőle nem messze. Villamos is van ott, aranyos, picike, de nem láttam túl nagy tömeget rajta, bár elég sűrűn járt.

Nem mondthatnám, hogy éreztem az a nagyvárosi hangulatot ott, de a betondzsungel érzés bennem volt. A házak nagyjából tipikus belga házak voltak: 1-2-3 emeletes keskeny házak, néhány nagy lakóház mellett, ami nem volt túl jó állapotban. Sok-sok bolt, egy-két irodaház. Lehet hogy a hangulatomra a szürke időjárás is rányomta a bélyegét, de valahogy a kis Kortrijk városát semmi pénzért nem cserélném Antwerpenre. A kirakatok itt is nagy hatással voltak rám, azt hiszem hazaérve ezt a mániámat érdemes lenne kivizsgáltassam, mert ez biztosan valami betegség nálam. Odavagyok az igényesen kialakított, figyelemfelkeltő kirakatokért, de erre több szót nem is pazarlok, úgyis mutatok majd fényképet róluk. ;)
Sajnos össze-vissza 2 óránk volt bejárni a várost, ez a legnagyobb jóindulattal is a város töredékére volt elég. Lehet hogy ezért ilyen szélsőséges a véleményem. Ettől függetlenül nagyon hálás vagyok, hogy egy tantárgy keretén belül, ingyel eljutottam Antwerpenbe, és ráadásul még kreditet is kapok majd a tantárgy végén. Az utazás kényelmes volt, és érdekes dolgokat mondott a tanár a belga iparról. A legdurvább nekem az volt, mikor kiderült, hány falu tűnt el nyomtalanul azért, hogy felépülhessen x-y gyár.
Akármennyire is illúziórombolóak a gyárkémények, a konténerek és a csövek, érdekes fényképeket lehetett róla készíteni. Volt a környezet hangulatában valami, ami megragadt, és ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy rajzoljak valamit ebben a témában. Mire időm lesz erre, addigra bizonyára elmúlik. :S A legszebb az volt, mikor a már említett iparnegyed hófehér, sűrű ködben úszott, felette ragyogóan sütött a nap, és az egész valahogy álomszerű volt.
Hazafelé nagyon figyeltem, hátha Antwerpen mellett felbukkannak a Hupikék Törpikék és a Hókuszpók, de nem volt szerencsém. Állítólag ott laknak valahol. :) A városban láttam kettőt, de azok fehérek voltak, és egyik törpikéhez se hasonlítottak. (lásd: képek)
Este dutch órám volt. Rendesen leamortizált a dolog, most is azon vagyok, hogy felépüljek a depresszióból, mennyire le vagyok maradva a többiekhez képest. Még az se vígasztal, hogy vannak ott olyanok is, akik már tanulták a nyelvet ezelőtt. Nekem valamiért nehezebben megy ez a nyelv, és utálok a leggyengébb lenni egy csoportban. Január közepéig még csodákat művelhetek, vagy csodákra lenne szükségem, hogy összehozzak valami görbülős jegyet, illetve itt valami F-től különböző betűt.
Holnap reggel lesz egy izgalmas Intercultural Management vizsgám, ráadásul szóbeli. Bízom benne, hogy összehozom, de azért drukkoljatok nekem! Most gyorsan el is rakom magam holnapra.

12.11. - Angol

Már megint, mint megannyiszor angol óra után csak legekben tudom említeni ezt a tanárt. Ugyanúgy, mint a hétfőnként a francia tarnárnőt. Ez az ürge eszméletlen fazon. Nemcsak hogy nem tudjuk megkülönböztetni a nyelvórát egy érdekes gazdasági órától, hanem még a stílusa is nagyon ott van. Ma például Mr. Bean-t utánozta, méghozzá nem is akárhogy, de megdöbbentünk rajta, talán egy kicsit kimutatta, hogy nem is az a tipikus komoly üzletember/tanár, mint ahogy azt mutatni szeretné. Ezt már mondjuk számtalanszor észrevettük. Ma is rengeteg újat tanultam angolból. Aktuálisan az e-business tárgykörében, de a must/have to/ought to/should... használatát is tisztáztuk. Ez azt hiszem egy homályos folt volt eddig a számomra. Aztán a számok, számformulák használata is egy izgalmas dolog. Mert az ember játszi könnyedséggel le tud nyelvvizsgázni anélkül, hogy szó lenne a hatványozás, gyökvonás és egyéb finomságok helyes angol használatáról. Például hogy a hatványozásnál a "... to the power of ..." kifejezést használjuk, eddig soha nem hallottam. Na ezzel persze lehet hogy a saját szegénységi bizonyítványomat állítottam most ki.
A lényeg, hogy nagyon kedvelem ezeket az órákat. Hazafelé jövet ismét beszereztem egy mikuláscsokit az angoltanár véleményezése miatt. Megint könnyű dolgom volt, mindenre max.-ot adtam neki ezen az elektronikus kérdőíven. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem parázom nagyon a vizsga miatt. Ma írták a trimeszteresek a vizsgát, és állítólag megabrutál volt. Úgyhogy ehhez tartom magam, és tisztességesen megpróbálok rá felkészülni.

12.08. - London

Miután az előző éjjel folyamán megérkeztünk Barcelónából, volt néhány óránk hogy aludjunk a londoni utazás előtt. Hajnalban indulás, mindenki kómásan és félálomban. A Csalagútban utazni nagyon vicces volt, de cseppet sem látványos. Nagy vagonokba bújt be a buszunk, és ez a vonat vitt át minket Franciaországból Angliába. Az út során nem láttunk semmit, mert végeredményben egy belül kivilágított hatalmas konténerben álltunk a busszal, csak azt a furcsa ringatózást lehetett érezni a buszban, amit a mozgás keltett. Szinte hangtalan volt a haladás, így a körülmények tökéletesek lettek volna az alvásra, ha nem dugult volna be a fülem (ami már előző nap is megviselődött a repülőn), és ha nem lettek volna a hiperaktív belga diáktársaink a buszon, na de ez utóbbiról még mesélek bővebben.
Megérkezve Angliába, szerintem szinte mindenki megütközik a forgalom változásán. Már az autópályán is furcsa volt baloldalt haladni, de a városban ez az érzés méginkább erősödött. A legviccesebb az volt, mikor lenéztem az egyik kocsira, és megrökönyödve dörzsöltem a szemem, hogy jól látok-e: egy kiskölök (kábé 2-3 éves) ül a volánnál a mozgó kocsiban. Ezt persze azonnal meg lehet magyarázni a kormány megszokottól eltérő helyével, de a trauma az első néhány pillanatban felejthetetlen volt. Aztán ott vannak a zebrák, és a "LOOK LEFT", "LOOK RIGHT" feliratok a zebra kezdeténél. Nekem speciel egy kicsit ostoba gondolatnak tűnt ez a megoldás. Értelme viszont nagyon is van. Ezalatt a nap alatt ugyanis kivétel nélkül másik irányba néztem. Hiába készítettem fel magam, hogy legközelebb nem rontom el, hiszen egyszerű lehet megjegyezni. Aztán az ember egész életében alkalmazott megszokások minden esetben győztek, és sohasom néztem a lábam elé a nagy fehér betűs feliratra, ami segítségemül lehetett volna. Megnyugtatott viszont a tény, hogy ezzel a hülyeséggel nem voltam egyedül. Ha nem csapatostul mentünk volna ide-oda, valószínűleg hamarosan elütnek az autósok.
Megérkezve az első utunk egy tanárunk vezetésével a Modern Tate Múzeum volt. Mivel késtünk elég sokat, így az idegenvezetés elég rövid volt. Egy nagyon jó fej kis nőt kaptunk idegenvezetőül, beszélt néhány stílusról és néhány képviselőjéről. Kezdte a kubizmussal, aztán jött a pop-art és a szürrealizmus. Még Klimt-et is láttam (mármint a művét). Azon gondolkoztam, hogy ez a nő, olyan átéléssel beszélt a kubizmusról például, mintha a kedvenc stílusa lenne. Ezen viszont csodálkoznék. Azt meg kell hagyni, hogy aki eddig nem tudott volna a kubizmusról egy szót sem, most biztosan megismerhette. A helyzet az, hogy nekem se kedvencem, inkább gondolom filozófiának, mint képzőművészetnek, de ez csak az én véleményem. Hasonló a véleményem a pop-art-ról is. De ebbe most nem megyek bele, láttam néhány nagyon-nagyon elgondolkodtató képet, és sajnos az idegenvezetés után a többieknek már mehetnékük volt, így kénytelen voltam otthagyni a kiállítást, bár fájó szívvel tettem. Nyakunkba vettük a várost néhányan magyarok.
Nagyon sok magyar van a városban. Néha felkaptam a fejem néhány magyar mondaton az utcán. Londonban nem tanácsos hangosan kibeszélni a többi embert, mert ki tudja milyen anyanyelvű. Ahogy hallgattam az angolokat, nagyon tetszett a brit akcentusuk. Persze vannak olyan emberek, akik nem túl szépen beszélik a nyelvet, néhány idősebb ember nehezen érthető, de elvarázsolt, hogy szinte mindeki angolul beszél. Aztán ott vannak a feliratok az utcán, a boltokon, az újságok, a megállók, meg miegymás. Jó érzés olyan helyen lenni, ahol értem a környezetemet. Az a hülye gondolat, hogy a túristák miatt írják ki angolul a dolgokat, néha előjött a fejemben. Nem tudom miért, talán mert az eddigi országokban már megszoktam, hogy ha angol szöveget látok, az csak a túristák miatt van ott, és hogy örülni kell neki.
Az egyik magyar lánynak, Erikának, egy ismerőse 3 éve Londonban él, és összefutottunk vele. Ő volt az idegenvezetőnk a városban. Hogy miket láttunk? A London Eye-t, a London Bridge-t, a Buckingham Palotát, a Big Ben-t a Westminster-palotával, a Trafalgar teret, meg még néhány templomot, követséget, híresebb épületet, felsorolni is nehéz lenne. Gyönyörű volt mindegyik, akárcsak a képeslapokon. Ha az ember látja filmekben, na ez élőben pont olyan. Monumentális, tiszteletreméltó, gyönyörű.
Aki ismer, az viszont tudja, mennyire nem ezek a dolgok érintenek meg igazán. Szomorú-e vagy nem, de így van. Nekem sokkal nagyobb élményt jelent az, ha elbóklászhatok néhány belvárosi kis utcában, nézhetem az ottani embereket, a pub-okat, az autókat, az épületeket, az ablakokon néha látszik egy-egy tipikus angol lakás, vagy egy iroda. Nekem ezek azok a dolgok, amikre szívesen emlékszem majd, mert igazán megérintenek. Nagyon tetszettek a taxik, az a régi, hagyományörző alakú, kissé robosztus autó, lekerekített formákkal. A Double Decker buszok, a buszok utasai, a sokszínűség a túristák miatt, a brit akcentus és a különbözőségük a helybélieknek. Azok a kis piros telefonfülkék meg olyanok, mintha régi időkből maradtak volna ott, és elfelejtették volna múzeumba vinni őket. Inkább tökéletesen karbantartják, ezzel is mutatva mennyire őrzik a régi idők emlékeit. Na többek között ezeket hoztam magammal gondolatban Londonból.
Sajnos az a néhány óra nagyon kevéske volt ahhoz, hogy végigjárjuk a várost, azt hiszem most csak egy kerületet sikerült érintőlegesen, gyalogszerrel megtekinteni. Talán legközelebb, valamiért érzem hogy lesz még alkalmam Londont látni. :)
Késő éjszaka indult a buszunk, ekkor mi Barcelónát is nemrég látott magyarok, égető szükségét éreztük egy kis szundinak. Ezt viszont 20-30 flamand diák hiúsította meg. A bajok már ott elkezdődtek, mikor helyet akartak cserélni velünk, mert akkor közelebb lesznek a többiekhez. Fájó szívvel hagytam ott a lehajtott háttámlás ülésemet, és pont a flamand banda magja mellé kerültünk. Ezek a diákok úgy viselkednek egy-egy ilyen iskolai kiruccanáskor, mint egy átlagos 12-16 éves magyar kisdiák egy osztálykirándulás alkalmával. Sikongatnak, üvöltöznek, röhögcsélnek, ugrálnak, rángatják a széktámlát és tele vannak energiával. Nem tudom honnan vették ezt a hiperaktivitást, hozzájuk képest idős nénikének éreztem magam, aki annak örül, hogy végre letehette a fáradt, fájós csontjait, és csak egy kis pihenésre vágyik. Hazaérve sok-sok szülő, kocsival várta kis belga csemetéjét, hogy hazavihesse őket hajnal 5-kor.
Ezek után azon gondolkozom, mi lenne a normális? Ez a gyerekkor sikerül a belgáknak túl hosszúra, vagy nekünk, közép-kelet európaiaknak kell idő előtt felnőjünk, és ezzel a "felnőtt" léttel energiát veszítünk, és talán egy kicsit fásultak is leszünk. Nem tudom. Azt se tudom, hogy helytállóak-e ezek a sztereotípiák. Meg egyébként sincs túl sok köze Londonhoz, de most jutott eszembe, illetve most került elő ez a dolog tényleg kisarkítva.
Most igyekszem minnél többet pihenni, na meg persze elővenni a kötelességeimet a suli felé, mert az bizony még a nyakamon van. Azt az ezres nagyságrendben mozgó képrengeteget meg a közeljövőben megpróbálom átnézni, mit is érdemes a blogra feltenni, hogy mutassa, merre jártam ezen a héten.