01.28. - Vége

Szökőkút (a kedvencem):

Márti, a sültkrumpli és a szökőkút:

Én, a sültkrumpli és a szökőkút:

Az ír kocsmában Mártival:

Minden, ami belga és finom:

Ez itt valami galléria, érdekes...

... és megint:

Az utolsó Kortrijkban töltött teljes nap egészen jól sikerült. Azért csak "egészen jól", mert a délelőtti rohangászást kihagytam volna az életemből. Kerékpárom már nem volt, és el kellett vinni a nagy takarómat a mosodába. Aztán a mosás idejében körbejártam még a környéket, voltam GB-ben, Aldiban, aztán vissza a takaróért, és miután hazavittem, rohantam a pályaudvarra, mert érkezett Márti. Ő volt a görög nyaralásunk alkalmával az idegenvezetőnk Tolo-ban, akivel nagyon jókat buliztunk, és hála égnek megmaradt a kapcsolat. Most ő kezdi az erasmus félévét Gentben. Gondoltuk, mivel pont 2 napot átfedésben ugyanabban az országban vagyunk, miért ne találkozzunk. Az állomásról egy kicsit cikk-cakkos útvonalon bejártuk Kortrijk nevezetességeit, megint találkoztunk azzal a bizonyos Zeeman bolttal, ahová be kellett vigyem Mártit, mert a magyarok nem hagyhatják ki a százforintosbolt-érzést még Belgiumban sem. Sajnos én nem voltam olyan ügyes idegenvezető mint ő, a nevezetességeknek talán csak a nevére emlékeztem, de azért volt nálam két üveg Kriek Max és egy kis belga csoki, így talán a hiányosságaimat ezzel ellensúlyozhattam. Beültünk az ír kocsmába, ami immáron mondhatom hogy törzshelynek számít. Ott lehuppantunk az ablak mellettü süppedős fotelokba, és komoly-komolytalan szóáradat vette kezdetét egy-két sör társaságában. Észre se vettük, olyan gyorsan lement a Nap, elfogytak a sörök, a maradék csoki is és a Márti által hozott magyar sajtos tallér. A szóból még nem fogytunk ki, de menni kellett, mert Mártinak valahogy haza is kellett jutnia. Nagyon kellemesen telt tehát a nap második fele, ezt talán feledtette is egy kissé a tényt: ez az utolsó nyugodt napom Belgiumban.
A következő napról talán említést se kéne tegyek, de azért ez is hozzátartozik a történethez. Reggel korai ébredés, pakolás, takarítás, mosogatás, idegeskedés a táskák súlya miatt, illetve már azon, hogy minden beférjen a bőröndbe, kézipoggyászba is a laptop táskába. Neccesen alakult a délután, azt hittük hogy beleférünk az időbe. A legnehezebb pillanat azt hiszem a szoba zárása volt. Nem is egyszer mentem még vissza a szobámba, ami már nélkülözött minden személyes hangulatot, egy lecsupaszított, sivár, bútorozott szoba volt, ami mellesleg tele volt emlékkel. Pont ezért és esett olyan nehezemre elfordítani a kulcsot a zárban, utoljára. Zóra is hasonlóan küzködött ezzel a mozzanattal. De a kulcsok végül bekerültek a borítékba, és Zóra elszaladt velük a suliba leadni. Addig még a maradék mosogatnivaló eltüntetésével foglalkoztam, aztán az utolsó üveg meggyes sört iszogattam meg egy-két csoki kíséretében. Mikor visszaért Zóra, felkaptuk a bőröndöket, és futás a 16-os buszhoz, onnan átcuccolás a vonatra, onnan Brussel Midi-ből a másikra, onnan meg a repülőre. Na de nagyon előreszaladtam a történetben. Midiben egy hajléktalannal beszéltem néhány szót franciául, ami igencsak feldobta a hangulatomat, na nem is a hajléktalan, hanem hogy nagyjából meg tudtam értetni magam ezen a nyelven, vagyis elmondani hogy erasmusos diák vagyok, és nincs pénzem. Aztán jött a para a check-in-nél, ahol is a reptéri alkalmazott nagy szerencsénkre egy fiatal és jóképű srác volt. Zóra 30 kilós és az én 22 kilós csomagunkra csak annyi mosolygós hozzáfűznivalója volt, hogy "This is your lucky day". Azt hiszem Zóra szempillarebegtetése jól jött. :) Aztán a gépen már majdhogynem zökkenőmentesen ment minden, leszámítva a szelet a landolásnál.
A megérkezés, Laci viszontlátása nagyon jó volt. Ádám barátunk is nagyon hiányzott már, örültem neki hogy értem jött. Este beültünk a kedvenc helyünkre, és brassóit ettünk, ekkor éreztem igazán: hazaértem.

Ezzel a bejegyzéssel zárom a blogomat. Hiányozni fog azt hiszem, örömmel írogattam bele, és mégnagyobb örömmel töltött el, hogy sokan olvastátok, hiába volt néha szedett-vedett, néha unalmas. Talán máshol, másmilyen apropóból fogok még írogatni, a történetemhez már csak egy szó hiányzik:

VÉGE