01.25. - Még mindig itt, de kevesebben...

Lukas, Amber, Zóra és Pavla:

Ez meg itt már a búcsúbuli:

Most búcsúztunk el a lengyelektől. Nem is illetem szavakkal az érzést, milyen elbúcsúzni valakitől, akivel fél évet együtt laksz, és talán sohasem látod ezután. Rövid szó. Nos, ma megvolt a könnyes búcsú, az e-mail cím csere, puszik és ölelések, na meg hogy látjuk még egymást. Könnyű ezt mondani, talán abban a pillanatban tényleg úgy gondolja az ember, aztán jobban belegondolva csak hajszálnyi esély van a viszontlásra. Nem történhet minden úgy, mint a filmekben, mint például a Lakótársat keresünkben, ahol x idő elteltével ismét együtt volt a csapat. Az a film tényleg bemutat néhány érzést, amit nehéz elmesélni.

Tegnap este is éreztem. Mikor hirtelen felindulásból elmentünk az ír kocsmába, és egy órán belül szinte mindenki megérkezett oda, aki még itt maradt erasmusos. Csehek, románok, oroszok, olaszok, spanyolok, a litván srác és még ki tudja kit hagytam ki. Sajnos a lengyelek nem jöttek, mert ma indultak.

Jó volt a buli. Mondjuk életemben ilyen drága sört és bort még nem ittam, de belefért, mert jó társaságban voltam, és hát ez volt az utolsó erasmusos dínom-dánom. Mikor elkezdtünk búcsúzkodni, és mikor kimentünk a kocsmából, elkapott az a pillanat, az az érzés, amit a filmben mutattak a búcsúbulin. Átfutott a fejemen, hogy mennyire kár hogy vége lett. Mert ugye mindennek vége van egyszer, ez az élet rendje, de jó dolgok elmúlásának olyan nehezen enged az ember. Nem engedtem magamhoz túlságosan közel mindenkit, talán ennek az is volt az oka, hogy nem a nagy nemzetközi házban éltem fél évet. Mégis meghatott, hogy többé nem látom majd őket, hogy megöleljük egymást, és hogy az az egy-két könnycsepp ott csillog a szemekben.
Nem tudom, hogy szívesen visszaugranék-e az időben mondjuk egy fél évet, hogy újraéljem az itt átélteket. Azt hiszem körülbelül annyi fájdalommal járna újra, mint örömmel. Talán hajlamos vagyok elfelejteni ilyenkor, mennyire fájt a búcsúzás Lacitól, mennyire nyomasztó volt csak piciben látni őt a monitoron, és mennyivel rosszabb lett volna, ha még ez a kapcsolattartás se lett volna. Most hamarosan ismét otthon leszek, a búcsúzkodások után végre jön sokkal-sokkal jobb érzés: a viszontlátás. Képtelen vagyok tehát eldönteni, jó-e az elmúlás, és hogy bánom-e hogy véget ért. Az igen és a nem oldalán sok-sok érv sorakozik, és nem is tudom melyik győzne.
Most kicsit olyan már, mintha nem is itt lennék, mintha már nem is erasmus lenne, hiszen ezek az órák-napok már csak az indulás megszervezésével telnek. Ígyhát hiába mondhatnám, hogy tengernyi időm van bármit is csinálni, körbenézni a városban vagy bulizni még egyet az ittmaradókkal, azt kell hogy mondjam, nem tudok mit kezdeni az idővel. Eltelik felesleges dolgokkal, fel-alá mászkálásokkal, intézkedésekkel, csupa olyan dologgal, aminek semmi jelentősége számora, pusztán praktikusság vagy kötelesség. :S
Hogy őszinte legyek, szeretnék már otthon lenni. Most.

Cottyn irodája előtti "felemelő" hangulat. A látszat csal, mindenkinek el... kedve volt:



Délután:

Elkerekeztem a városközpontba keresni egy-két szép kortrijki képeslapot. Bejártam az egész központot, de se az újságosnál, se az állomáson, se a postán, se sehol nem kaptam á la natur túristáknak való lapot. Aztán utamba akadt egy könyvesbolt, és ott csodák-csodájára volt. Na nem azt mondtom hogy csúcsszuper, de legalább volt. Aztán az utamba került egy Zeeman, és megint bementem értéktelen dolgokat venni. Jól esett. Úgyis erőt gyűjtöttem éppen a bicikli visszaviteléhez. Mivel este 7-ig lett volna rá időm, nem nagyon rohantam vele vissza. Inkább körbejártam a városnak azon pontjait, ahol még nem jártam, és talán gyalogszerrel messze lenne. Csináltam egy csomó fényképet, megcsodáltam az újdonságokat, aztán közeledtem a kölcsönzőhöz, szorongattam a kerékpár kormányát, és sehogy se akartam visszavinni. Így lett néhány kör kerekezés a környéken, aztán fájó szívvel mégiscsak rávettem magam hogy begurítsam a kis sárga bicajomat ahonnan jött. Megnézte egy pasi, hogy minden rendben van-e vele, kipróbálgatta a fékeit és a dinamót, aztán a többi mellé gurította. Nekem meg ekkor tört össze a szívem. :( Aztán persze papírmunka, na meg a pénz, ami nem is jön rosszul kápé híjján, de még ez a 40 euró se vígasztalt meg hogy nem lesz több bicajozás Kortrijkban. Most a kerékpáromtól mondtam búcsút, holnapután meg Kortrijktól fogok. :S :(

A kis paci is szomorú:

A híres sárga bicajom utolsót pózol nekem:


Este:

Átjöttek a csehek: Pavla és Lukas. Borozgattunk egy kicsit, beszélgettünk, búcsúzkodtunk és Pavla már ment is, mert másnap hajnalban indult haza. Lukas még maradt, és megnéztük a már annyiszor emlegetett Lakótársat keresünk filmet, mert azt így a végére kellett. Jó is volt. Azt hiszem mindhárman éreztük, hogy milyen szívfájdítóan sok párhuzamot lehetett érezni a jelenlegi életünk és a film között.
Miután Lukas elindult, akkor éreztem igazán, hogy véget ért az erasmus.

Egy kis cseh-magyar búcsúest:

Lakótársat keresünk:

Búcsúzás Pavlától:

Búcsúzás Lukastól: