Folyt. köv.

Belekezdtem egy másik blogba, a címe éppenséggel nem "Élet az ERASMUS után", de arról is és még sok másról is fog szólni. Íme:
http://satobbi.blogspot.com/
Tehát folyt. köv.

01.28. - Vége

Szökőkút (a kedvencem):

Márti, a sültkrumpli és a szökőkút:

Én, a sültkrumpli és a szökőkút:

Az ír kocsmában Mártival:

Minden, ami belga és finom:

Ez itt valami galléria, érdekes...

... és megint:

Az utolsó Kortrijkban töltött teljes nap egészen jól sikerült. Azért csak "egészen jól", mert a délelőtti rohangászást kihagytam volna az életemből. Kerékpárom már nem volt, és el kellett vinni a nagy takarómat a mosodába. Aztán a mosás idejében körbejártam még a környéket, voltam GB-ben, Aldiban, aztán vissza a takaróért, és miután hazavittem, rohantam a pályaudvarra, mert érkezett Márti. Ő volt a görög nyaralásunk alkalmával az idegenvezetőnk Tolo-ban, akivel nagyon jókat buliztunk, és hála égnek megmaradt a kapcsolat. Most ő kezdi az erasmus félévét Gentben. Gondoltuk, mivel pont 2 napot átfedésben ugyanabban az országban vagyunk, miért ne találkozzunk. Az állomásról egy kicsit cikk-cakkos útvonalon bejártuk Kortrijk nevezetességeit, megint találkoztunk azzal a bizonyos Zeeman bolttal, ahová be kellett vigyem Mártit, mert a magyarok nem hagyhatják ki a százforintosbolt-érzést még Belgiumban sem. Sajnos én nem voltam olyan ügyes idegenvezető mint ő, a nevezetességeknek talán csak a nevére emlékeztem, de azért volt nálam két üveg Kriek Max és egy kis belga csoki, így talán a hiányosságaimat ezzel ellensúlyozhattam. Beültünk az ír kocsmába, ami immáron mondhatom hogy törzshelynek számít. Ott lehuppantunk az ablak mellettü süppedős fotelokba, és komoly-komolytalan szóáradat vette kezdetét egy-két sör társaságában. Észre se vettük, olyan gyorsan lement a Nap, elfogytak a sörök, a maradék csoki is és a Márti által hozott magyar sajtos tallér. A szóból még nem fogytunk ki, de menni kellett, mert Mártinak valahogy haza is kellett jutnia. Nagyon kellemesen telt tehát a nap második fele, ezt talán feledtette is egy kissé a tényt: ez az utolsó nyugodt napom Belgiumban.
A következő napról talán említést se kéne tegyek, de azért ez is hozzátartozik a történethez. Reggel korai ébredés, pakolás, takarítás, mosogatás, idegeskedés a táskák súlya miatt, illetve már azon, hogy minden beférjen a bőröndbe, kézipoggyászba is a laptop táskába. Neccesen alakult a délután, azt hittük hogy beleférünk az időbe. A legnehezebb pillanat azt hiszem a szoba zárása volt. Nem is egyszer mentem még vissza a szobámba, ami már nélkülözött minden személyes hangulatot, egy lecsupaszított, sivár, bútorozott szoba volt, ami mellesleg tele volt emlékkel. Pont ezért és esett olyan nehezemre elfordítani a kulcsot a zárban, utoljára. Zóra is hasonlóan küzködött ezzel a mozzanattal. De a kulcsok végül bekerültek a borítékba, és Zóra elszaladt velük a suliba leadni. Addig még a maradék mosogatnivaló eltüntetésével foglalkoztam, aztán az utolsó üveg meggyes sört iszogattam meg egy-két csoki kíséretében. Mikor visszaért Zóra, felkaptuk a bőröndöket, és futás a 16-os buszhoz, onnan átcuccolás a vonatra, onnan Brussel Midi-ből a másikra, onnan meg a repülőre. Na de nagyon előreszaladtam a történetben. Midiben egy hajléktalannal beszéltem néhány szót franciául, ami igencsak feldobta a hangulatomat, na nem is a hajléktalan, hanem hogy nagyjából meg tudtam értetni magam ezen a nyelven, vagyis elmondani hogy erasmusos diák vagyok, és nincs pénzem. Aztán jött a para a check-in-nél, ahol is a reptéri alkalmazott nagy szerencsénkre egy fiatal és jóképű srác volt. Zóra 30 kilós és az én 22 kilós csomagunkra csak annyi mosolygós hozzáfűznivalója volt, hogy "This is your lucky day". Azt hiszem Zóra szempillarebegtetése jól jött. :) Aztán a gépen már majdhogynem zökkenőmentesen ment minden, leszámítva a szelet a landolásnál.
A megérkezés, Laci viszontlátása nagyon jó volt. Ádám barátunk is nagyon hiányzott már, örültem neki hogy értem jött. Este beültünk a kedvenc helyünkre, és brassóit ettünk, ekkor éreztem igazán: hazaértem.

Ezzel a bejegyzéssel zárom a blogomat. Hiányozni fog azt hiszem, örömmel írogattam bele, és mégnagyobb örömmel töltött el, hogy sokan olvastátok, hiába volt néha szedett-vedett, néha unalmas. Talán máshol, másmilyen apropóból fogok még írogatni, a történetemhez már csak egy szó hiányzik:

VÉGE

01.25. - Még mindig itt, de kevesebben...

Lukas, Amber, Zóra és Pavla:

Ez meg itt már a búcsúbuli:

Most búcsúztunk el a lengyelektől. Nem is illetem szavakkal az érzést, milyen elbúcsúzni valakitől, akivel fél évet együtt laksz, és talán sohasem látod ezután. Rövid szó. Nos, ma megvolt a könnyes búcsú, az e-mail cím csere, puszik és ölelések, na meg hogy látjuk még egymást. Könnyű ezt mondani, talán abban a pillanatban tényleg úgy gondolja az ember, aztán jobban belegondolva csak hajszálnyi esély van a viszontlásra. Nem történhet minden úgy, mint a filmekben, mint például a Lakótársat keresünkben, ahol x idő elteltével ismét együtt volt a csapat. Az a film tényleg bemutat néhány érzést, amit nehéz elmesélni.

Tegnap este is éreztem. Mikor hirtelen felindulásból elmentünk az ír kocsmába, és egy órán belül szinte mindenki megérkezett oda, aki még itt maradt erasmusos. Csehek, románok, oroszok, olaszok, spanyolok, a litván srác és még ki tudja kit hagytam ki. Sajnos a lengyelek nem jöttek, mert ma indultak.

Jó volt a buli. Mondjuk életemben ilyen drága sört és bort még nem ittam, de belefért, mert jó társaságban voltam, és hát ez volt az utolsó erasmusos dínom-dánom. Mikor elkezdtünk búcsúzkodni, és mikor kimentünk a kocsmából, elkapott az a pillanat, az az érzés, amit a filmben mutattak a búcsúbulin. Átfutott a fejemen, hogy mennyire kár hogy vége lett. Mert ugye mindennek vége van egyszer, ez az élet rendje, de jó dolgok elmúlásának olyan nehezen enged az ember. Nem engedtem magamhoz túlságosan közel mindenkit, talán ennek az is volt az oka, hogy nem a nagy nemzetközi házban éltem fél évet. Mégis meghatott, hogy többé nem látom majd őket, hogy megöleljük egymást, és hogy az az egy-két könnycsepp ott csillog a szemekben.
Nem tudom, hogy szívesen visszaugranék-e az időben mondjuk egy fél évet, hogy újraéljem az itt átélteket. Azt hiszem körülbelül annyi fájdalommal járna újra, mint örömmel. Talán hajlamos vagyok elfelejteni ilyenkor, mennyire fájt a búcsúzás Lacitól, mennyire nyomasztó volt csak piciben látni őt a monitoron, és mennyivel rosszabb lett volna, ha még ez a kapcsolattartás se lett volna. Most hamarosan ismét otthon leszek, a búcsúzkodások után végre jön sokkal-sokkal jobb érzés: a viszontlátás. Képtelen vagyok tehát eldönteni, jó-e az elmúlás, és hogy bánom-e hogy véget ért. Az igen és a nem oldalán sok-sok érv sorakozik, és nem is tudom melyik győzne.
Most kicsit olyan már, mintha nem is itt lennék, mintha már nem is erasmus lenne, hiszen ezek az órák-napok már csak az indulás megszervezésével telnek. Ígyhát hiába mondhatnám, hogy tengernyi időm van bármit is csinálni, körbenézni a városban vagy bulizni még egyet az ittmaradókkal, azt kell hogy mondjam, nem tudok mit kezdeni az idővel. Eltelik felesleges dolgokkal, fel-alá mászkálásokkal, intézkedésekkel, csupa olyan dologgal, aminek semmi jelentősége számora, pusztán praktikusság vagy kötelesség. :S
Hogy őszinte legyek, szeretnék már otthon lenni. Most.

Cottyn irodája előtti "felemelő" hangulat. A látszat csal, mindenkinek el... kedve volt:



Délután:

Elkerekeztem a városközpontba keresni egy-két szép kortrijki képeslapot. Bejártam az egész központot, de se az újságosnál, se az állomáson, se a postán, se sehol nem kaptam á la natur túristáknak való lapot. Aztán utamba akadt egy könyvesbolt, és ott csodák-csodájára volt. Na nem azt mondtom hogy csúcsszuper, de legalább volt. Aztán az utamba került egy Zeeman, és megint bementem értéktelen dolgokat venni. Jól esett. Úgyis erőt gyűjtöttem éppen a bicikli visszaviteléhez. Mivel este 7-ig lett volna rá időm, nem nagyon rohantam vele vissza. Inkább körbejártam a városnak azon pontjait, ahol még nem jártam, és talán gyalogszerrel messze lenne. Csináltam egy csomó fényképet, megcsodáltam az újdonságokat, aztán közeledtem a kölcsönzőhöz, szorongattam a kerékpár kormányát, és sehogy se akartam visszavinni. Így lett néhány kör kerekezés a környéken, aztán fájó szívvel mégiscsak rávettem magam hogy begurítsam a kis sárga bicajomat ahonnan jött. Megnézte egy pasi, hogy minden rendben van-e vele, kipróbálgatta a fékeit és a dinamót, aztán a többi mellé gurította. Nekem meg ekkor tört össze a szívem. :( Aztán persze papírmunka, na meg a pénz, ami nem is jön rosszul kápé híjján, de még ez a 40 euró se vígasztalt meg hogy nem lesz több bicajozás Kortrijkban. Most a kerékpáromtól mondtam búcsút, holnapután meg Kortrijktól fogok. :S :(

A kis paci is szomorú:

A híres sárga bicajom utolsót pózol nekem:


Este:

Átjöttek a csehek: Pavla és Lukas. Borozgattunk egy kicsit, beszélgettünk, búcsúzkodtunk és Pavla már ment is, mert másnap hajnalban indult haza. Lukas még maradt, és megnéztük a már annyiszor emlegetett Lakótársat keresünk filmet, mert azt így a végére kellett. Jó is volt. Azt hiszem mindhárman éreztük, hogy milyen szívfájdítóan sok párhuzamot lehetett érezni a jelenlegi életünk és a film között.
Miután Lukas elindult, akkor éreztem igazán, hogy véget ért az erasmus.

Egy kis cseh-magyar búcsúest:

Lakótársat keresünk:

Búcsúzás Pavlától:

Búcsúzás Lukastól:

01.24. - Még itt...

A belváros:


Négylevelű lóherés kuka: :D

Kukorik a város szélén:

Kortrijk látképe a felüljáróról:

A kedvenc szökőkutam:

Tegnap bicajozás volt. Jól ki is fárasztottam magamat. Elkerekeztem a város másik végbe a bevásárló központba, ott termeltem egy kis boldogsághormont, mert a Zeeman-ban fillérekért beszereztem cseppet sem hasznos, ámde nagyon aranyos és kedves dolgokat, mint például hajpántokat, egy-két szájfényt és szemfestéket. Aztán elcikk-cakkoltam a környéken, amit még nem láttam eddig Kortrijkból. Kezd körvonalazódni, hogy mennyivel nagyobb ez a város, mint amekkorának fél éven keresztül elképzeltem. Hiába, most bennem van a kényszer, hogy minnél többmindent lássak itt, minnél kevesebb idő alatt, mert aztán már nem tudom mikor lesz lehetőségem Kortrijkba látogatni.
Tegnap mégrosszabb volt, hogy már kevesen vagyunk erasmusosok, na meg hiányoznak a magyar srácok is. Már nem igazán vannak bulik, és aki még ittmaradt, az is a pakolással és takarítással van elfoglalva, ha nem iskolai papírokat intéz.
Kezd kialakulni két nagyon hosszú lista bennem, mik azok, amik innen hiányozni fognak, és mik azok, amik most hiányoznak otthonról. Csak érintőlegesen ami innen hiányozni fog: a szobám, a kilátás, az olcsó sangria, sajtok, Kriek Max, sárga bicikli, bicikli utak, a környező utcák, a suli, a GB, az Aldi, az emberek, a flamand nyelv, a csibesárga utcalámpák, a kerítésmentesség, a zöld gyep, a parkok a kis tavakkal és a kacsákkal, a tipikus belga házikók, a friss levegő, a furcsa fák, a Lijn busz, a kacskaringós ámde tágas utcák, a mosoly, a gondtalanság, a szabadság...
... és ami otthonról hiányzik, és hamarosan már nem fog, mert lesz: Laci, a barátok, a kicsiny családom, a lakás, Zugló, tetőtéri ablakok, teknőceim, kispesti turi, 4-6-os, PestiEst, ZP, Dunapart, Margitsziget, a forint és az árak, a magyar nyelv, a külföldön szinte beszerezhetetlen kaják (túró, tejföl, koviubi, kisdinnye, jó magyar kolbi, lángos, szalonna...), a napfény, a szárazság, a két literes üdítős kiszerelés, a baráti borozások, szerepjáték...
A két lista persze közel sem teljes, percről-percre bővül, apró dolgok jutnak eszembe mindegyikhez. A nem-hiányzik listát el sem kezdtem, mert minek is. Nem azért fáj ez az utazás, mert mi nem hiányzik Magyarországról, és nem azért lesz jó ez az utazás mert mi nem fog innen hiányozni. Az hiszem egy kicsit otthonom lett Belgium is, hiába nem szülőföldem, de mégsem mondhatom hogy csak nyaralni voltam itt. Tehát rossz innen eljönni, mert valami elmúlik, egy otthonféleséget kell itthagyjak, és ezt jobban belegondolva szívesen teszem az igazi otthonomért. Talán ilyen lehet a koleszból kiköltözni? Sohasem voltam koleszos, ez az élet itt meg csak nyomokban hasonlított a koleszos életmódhoz, talán a mindennapokban csak. Szerencsére meg volt mindenkinek a privát szférája, ami fontos.
Na szóval már megint elkalandoztam kissé, lehet hogy ez már csak így fog menni a hazautazásig. Ma is biciklizést ütemeztem be a délutánra, mert holnap szegény kis 822-es bicajom végleg visszakerül a kölcsönzőbe. :(

01.22. - Európa Parlament és egy kis hangulatjelentés

Kicsiny csaptunk:

A finn Sami, Reni és a lengyel Monika-Shakira:





A rács-szobor-valami:


Marcin és Monika - a lengyel lakótársak:







Erika és Reni - magyar lányok a BB házból:

Ádám és Miki:

Sikerült sokadjára is eljutnom Brüsszelbe, ezúttal az Európa Parlamentet néztem meg az iskola szervezésében össze-vissza 5 euró-ért. Nem voltunk már sokan, talán a busz felét sem töltöttük meg. Szomorú voltam, hogy ez maradt abból a erasmsusos diáksokaságból ami még decemberben itt volt. Most fogyatkozunk egyre inkább, és ezzel együtt az érzés is fogyatkozik. Már csak pár nemzet képviselteti magát itt Kortrijkban.
Nos, az Európa Parlamentről most biztosan okosságokat kéne írjak, de aki ismer, azt tudja, hogy nem fogom tenni. Maga az épület lélegzetelállító volt számomra a maga egyszerűségében és modern stílusában. Nem lehet azt mondani erre, hogy bezzeg a régi építészet, bezzeg ezek a fesmények még művészek kezétől származnak, bezzeg satöbbi. Itt szinte minden új volt. Csodálatos és hatalmas üvegépület volt a Parlament, legalábbis a főépület. Tágas terek, rafinált csigalépcső középen, és a modern művészetnek egy szépsége állt a csigalépcső közepén, egy olyan rácsszerkezetet volt, ami ha az ember körüljárta, egészen elragadta a térérzetét, és egyszerűen bámultatos volt. Egyébként meg az épület alaphangulata egy modern irodaház belsejére emlékeztet, úgyhogy lehet engem kővel dobálni, mit láthattam benne bámulatosnak. :)
Ami még tetszett, a magyar kiírások, a másik 26 nyelv mellett. Volt egy több mint 2 órás érdekfeszítő előadás az EU-ról, ha nem lettem volna farkas éhes és ezáltal dekoncentrált, még lehet hogy jobban is érdekelt volna. Egyébként nem volt rossz az előadó.
Ezután bementünk egy parlamenti ülésre, ahol a fülhallgatóval ki lehetett választani, melyik nyelven akarja az ember meghallgatni, épp miről értekeznek. Sokáig nyomkodtam a ketyerét, mire a 15. nyelvnek felismertem a magyart. Jól esett hallani, nem is igazán az érdekelt miről is szól, csak az volt igazán jó érzés, hogy magyarul hangzik. A szinkrontolmács nőnek erőteljes nógrádi akcentusa volt, és mivel már régen figyeltem ilyenekre, ez is kellemes volt a fülemnek.
Egy kicsit még sétáltunk az épületben, aztán megrohamoztuk a buszt, és alvás "hazáig".
Sajnos napról-napra kevésbé lesz otthonos ez a város, azok a dolgok vesznek el, amik igazán otthonossá tették: az erasmusos évfolyamtársaim. Holnap reggel Miki és Ádám is hazautazik, és hamarosan a lengyelek is itthagynak minket. Talán a csehek maradnak a legtovább a közelünkben, a többi szálláshelyről meg tényleg fogalmam sincs már, mert észrevétlenül szállingóztak el az emberek. Ez lehetett talán egy negatívum ebben a bandában: túl sokan voltunk ahhoz, hogy összességében egy csapatot alkossunk. Voltak manapság azért búcsúbulik, és lesznek is, de csak bizonyos klikkek rendezik, és nem lesz mindenki ott.
Nehezen megy a búcsúzás nekem, és azt hiszem hiányozni fog ez az egész banda akikkel itt ismerkedtem meg.
A vicces az, hogy még a kerékpáromtól is nehezen búcsúztam, mitöbb sehogy, hiszen miután rávettem magam tegnap, hogy visszaviszem, lefényképztettem magam vele, útban a kerékpárkölcsönző felé egy másik útvonalon mentem, és sikerült szembesülnöm vele, hogy Kortrijk egy igen szép és nagy részét még nem láttam. Amikor beértem a kölcsönzőbe, már kész stratégiám volt arra, hogy péntekig még nálam maradhasson. Sikerült elintézzem, és még pénzbe se került, úgyhogy holnaptól egy kicsit többet leszek a sárga 822-es bicajom társaságában. Bekerekezem a várost, csinálok millió fényképet, és megpróbálom kiélvezni az utolsó napokat itt.
Egyébként azt hiszem fél lábbal már otthon vagyok. Legalábbis gondolatban biztosan. Nem jó ez az átmeneti állapot, hogy itt sem vagyok már igazán, de még otthon se. Már a beszédtéma Laci és köztem az, hogy ha a héten hazaérek, akkor mi lesz. A lányokkal már megterveztük a kedvenc turi-körutat és biztosan lesznek baráti összeröffenések is, talán egy-egy szerepjátékkal egybekötve. Jól hangzik. Lezárul életem egy szakasza, egy igen rövid és eseménydús része, és visszakapom mindazt, amit otthon hagytam, és amit annyira féltettem, amíg itt voltam. Jövő héttől az életem folytatódik tovább Magyarországon, de gazdagabb lettem mindazzal, amit ettől a félévtől kaptam. Vége lett, és ennek így kell történnie. Hiányzik Laci, hiányzik a család, a barátaim, és ki tudja, talán Magyarországból is vannak dolgok, amiket szívesen fogok viszontlátni, a kajákat biztosan. :P Addig is szigorúan külföldies kaját eszek itt kint, hogy jobban essen a magyar, ha hazaérek.
Már csak 5 nap, és otthon...